Szuszékokra Rótt Üzenet

Makoldi Sándor (1945-2017) festőművészként közeledett a néprajzhoz, melyben felismerte a magyarság ősi hagyatékát. A népművészet kifejezési formái izgatták magyar festőként, főiskolai tanárként, diplomás néprajzosként. Ugyanis a népművészet őrizte meg leginkább a nemzet karakterét, közösségi formáját (közérthetőségét), s képírásba tömörített egyetemes mondanivalóját.

A mai Magyarországtól félig elcsatolt felvidéki Gömör vármegyében találkozott az egyik legősibb bútordarabunkkal, a XX. századig továbbélő ácsolt ládákkal. Itt, a Felvidéken a legdíszesebbek a már elfeledett (padlásokra, kamrák mélyére száműzött) kelengyés ládák, melynek jelei elkápráztatták. Mint kiderült, ezen országosan elterjedt bútordarabok – főleg geometrikus – elvont jeleinek értelmezésével eddig alig foglalkozott a szakma. Mivel – alkotóként – ő tudta, hogy e jelek nem lehetnek csak üres díszek, meg akarta érteni, hogy miért kerültek főleg a kelengyés ládákra, amit az emberi élet csúcspontján, a házasságkötés ünnepén mutattak meg. A szakrális alkalom szülte fontos tartalmaikat analógiák segítségével fejtette fel, más ácsolt tárgyak (bútorok) hasonló jeleivel együtt a koporsók és bölcsők esetében is, az emberi élet nagy fordulópontjaihoz kötődően.

E ládák eredetének történeti kérdéseivel sem foglalkozott kielégítően a szocialista szakirodalom, hiszen csak Európát, és az antik előzményeket szemlézte. Holott a K.Csilléry Klára kutatásai révén elkészült térképből is kiderült, hogy elterjedése szinte csak a Kárpát-medence területét fedi le. Ny-Európában szórványosan ismert, Keletre még a Kaukázusig ér el a térkép ismertetése, azon az úton, amit a magyarság is végigjárt. Az újabb (elérhető) régészeti adatok azonban már bizonyítékul szolgálnak a felől, hogy itt térben és időben a Tarim-medencéig nyúlik vissza történetük. Az is kimutatható, hogy a magyarságnál a Kárpát-medencei kontinuitásuk is megvan, az említett keleti ősöktől az avarokon, honfoglalókon, középkori magyar adatokon át máig.

A ládák szerkezetére egyaránt jellemző (kisebb eltérésekkel), hogy a keményfából hasított, bárdolt oldal-, és fenék-deszkáikat, meg a csapokon forgó tetejét 4 sarokpillér-láb tartja össze, faszögekkel. Ezért könnyen szétszedhetőek-összerakhatóak és szállíthatóak, még a nomádoknak is, s elkészítésükhöz elég egy balta.

A készítés jellegzetességein túl a funkcióból nem következő szerkezeti megoldások felhívták a figyelmet a hitvilághoz kötődő tartamaikra is – amit azonban a rajtuk lévő jelek igazoltak megfelelően. Az antik szarkofágokon is fellelhető háztető-forma alkalmazását az ácsolt ládákon pl. az indokolhatja, hogy a tárolt holminak – úgy, mint a halottnak – is a háza a hasonló formájú láda. S hogy a magyarságnál e tetőt nyereg-tetőnek nevezzük – mind a háznál, mind a ládánál,- az azt is előre vetíti, hogy az ősi táltos-hittel (táltos lóval, táltos pappal, táltos világképpel) is összefüggenek. A rájuk rótt (írt), tehát információ-hordozó jeleknek is hasonló kérdéskörben, kozmikusan, mágikusan kellene hordozniuk pl. a menyasszony termékenységével összefüggő tartalmakat – ha már az esküvőn ezek a menyasszonyi, kelengyés ládák főszerepet töltenek be. (A nőknek nálunk sokáig ez volt az egyetlen, vagy fő, magával vitt bútora: az összes kelengyéjét magában foglaló díszes láda.)

Nagyobb méretű, de egyszerűbb változatában pedig gabonát (az „életet”) tartották. A Magyar Királyság hajdani gazdag búzatermő vidékein, a D-Alföldön, Szlavóniában máig külön kis fa „házat” építenek a beépített gabonatárolóknak. Északabbra az Alföldön a lakóházba építik be a gabonatárolót, vagy hatalmas ácsolt ládákban, „hombárokban” tartják. Ezek általában lapos tetejűek. Csak a kisebb-nagyobb (a Felvidéken a legnagyobb) díszített kelengyés-ládáknak (szekrényeknek, szuszékoknak) van itt (s több tájegységen) háztető alakú „nyereg” teteje.

A díszes kelengyés ládák, mint megbecsült bútorok, a házban fő helyet foglaltak el régebben. Később helyüket átvették az asztalos-bútorok (ládák, fiókos komódok), de a parasztházakban a XX. századig a szoba bejáratával szembeni fő helyen álló komódon is szentképeket, szakrális (és más értékes) tárgyakat tartottak. Szinte házioltár szerepkörben. Ugyanezt tapasztaljuk Keleten a jurták terének elrendezésében, ahol a fő helyen, a bejárattal szemben lévő ládán (ládában) régebben a bálványokat tartották, az ősök, a házi szellemek helye volt itt – szakrálisan.

Magyarországon a honfoglalás-kortól mutathatók ki az ácsolt bútorok, de hasonló technikával fa-bélletű kutak már előbb is készültek – az avar korban. De a régészek az avar temetőkben sorra fedezik fel a halottas ágyak nyomait is. Írásos adatok csak később szólnak a magyar kelengyeládákról – főleg a háborús károk, az értékek elrablása folytán. Tömeges árusításukról a vásári vámjegyzékek számolnak be. Tömegesen azonban csak úgy árulhatták, ha azok szállíthatóak, könnyen szétszedhetőek, tehát ácsolt szerkezetűek voltak.

Kezdetben is – valószínűleg – rótták, faragták a keményfára a mintákat, de festették is: ugyanis a legkorábbi, Erdélyből előkerült gótikus ácsolt ládák általában festettek. Később vált ketté az ácsolt szerkezetű, keményfa láda (szuszék), és a puhafából készített asztalos bútor (tulipános láda) készítése, ami már mindig festett volt. A jelkészlet is a technikával változott: a keményfára rótt vonalas ábrák geometrikus, a fűrészelt fenyő asztalos bútorra pedig többnyire szabadrajzú, többszínű festést alkalmaztak.

A korai időszakban azonban az ácsolt ládákon, bútorokon, valószínűleg egymás mellett lehetett mindkét „stílust” megtalálni – hiszen a keményfa ezt is megengedte. A szabadrajzú, és figurális festésből azonban könnyebben következtethetünk a korra, mint az évszám nélküli, geometrikus ábra-rendszerekből, amik nem változtak évszázadok alatt sem.

Ugyan a festett, ácsolt ládákon is kétféle stílust különböztetünk meg: 1. indázót, geometrikus elemekkel, 2. figurálisat (emberalakokkal, és mitikus állatokkal). Utóbbin a tondókból, valamint az alakok ruháiból (viseletéből) következtetünk a gótika korára. A geometrikus jelek eléggé kortalanok, de az indák hasonlítanak a honfoglalás-korból örökölt ornamentikára. Sőt a késői avar kor griffes-indás világát viszik tovább – ahol a griffek itt a tondókban jelennek meg. A griffek a szkítáktól is ismerősek lehetnek nekünk, hiszen Herodotos (i.e. 484-425) szerint „a griffek a hegyekben a szkíták aranyát őrzik”, s ábrázolásaik a szkíta arany ötvös tárgyakon maradtak meg – tehát a sztyeppén az ő hitvilágukban jelenhettek meg először. De a mi hitvilágunkban, népmeséinkben is jelen vannak, s beleillenek.

Beleillenek a figurális ládák lábain megjelenő koronás, vagy lovag-alakok mellett az agancsos, doboló (?) táltos figurák is – kozmikus csillag-környezetben. Mit szólnak ehhez a szászok, akik magukénak tartják, és feldolgozzák az Erdélyben, egy elhagyott szász erődtemplom padlásán megtalált 120 ilyen ládát? A nép hitvilágában szerepelnek-e Németországban, vagy csak Erdélyben, a hajdani Magyar Királyság területén lévő szászoknál? Ahol a keresztes háborúk után II.András királyunk ugyan beengedte a Német Lovagrendet, de – a viselkedésük miatt – ki is verte őket hamarosan. (A megmaradt szászok viszont autonómiát kaptak ott a magyaroktól.)

A táltos-hit emléke a magyarságnál a honfoglalás előtti időktől kimutatható, hasonlóan a szibériai, távol-keleti sámán világképhez. Népünknél a kereszténység felvétele után is megmaradt, sőt összefonódott vele. Például az Árpád-házi, szent királyaink tulajdonságai között is megtaláljuk a táltos jellemzőit – legendáinkban. Eredetmondáink, mítoszaink – és ábrázolásaik – szintén keleti elemeket őriznek.

A rovott ácsolt ládákon is – majd mindegyik tájegységnél – fellelhetők az erre utaló jelek, ha nem is figurálisan. Mivel a fény járásának természeti törvényei, és ezzel együtt a termékenység is, az „égiek jóindulatán” múlik, és a táltos az, aki tartja a kapcsolatot az égiekkel, és az emberek világán túl is hatásosan tud közlekedni, közvetíteni. (A természet törvényeit értve természet-feletti erőhöz jut, s azt az emberek javára fordítja! A magyar néphitben mindig pozitívan!)

A „díszítő” jelek is a világ, a kozmosz, az életünk törvényszerűségeit modellezik a ládákon. A középkori táltos ezek védelmében állhat a lábakon – akár király, akár lovag, akár szertartást vezető agancsos „pap”. Az agancs, szarv, toll-ágacskák a fején szellemi kisugárzását jelölik, a többletet, amit „felülről kap”. Úgy mondják e segítő állatok segítségével (kettes ág: agacs = szarvas, hármas: toll = madár) jelével. Éltetően, az élet megsegítésére. Ezt jelzik a fényes, fehér, növényiesedő (élő) ágakkal a festett ácsolt-ládákon.

A geometrikus rovás-jelekkel is képesek kifejezni mindezt, még a figuralitást is – mint az elemzések bizonyítják. De a ládák összességét tekintve kimondhatjuk, hogy az alap-jelek a használt jelkészletükben: a kör= tökéletesség, teljesség, egység, égi értelemben égitest, csillag, sugárzóan: rozetta, virág is. Földi szerepe szerint: mag, ami majd kiteljesedik, koncentrikusan, vagy kapcsolódó félkörökkel, fülekkel (a világirányokba). A kör szétválva, horizontálisan széthúzódva, megkülönböződve égitest pályákat leíró „kettősbalta”, ami az ókor óta (a természeti erőket uralók) hatalmi jelvénye is. De a teremtés kezdetét is megjeleníti, hiszen az egyből kettő lesz! Mint mag: fejlődésnek indul – növényi formában ha félkörök kapcsolódása: indaként, vízfolyásként, energia-hullámként folyik.

Ha egyenes vonal, a tűlevelű (örökzöld) életfák sora az élet jele, mint az egyéb növények, virágok is a ládákon. Ugyanis azok is élet-jelek, amit pl. „szarvas” tulipánnak neveznek meg, vagy rozettának (sugárzó Nap-jelként) a ládákon. Élet-folyamukat ugyancsak a hullám, mint inda jeleníti meg. A hullám egy szakasza, alapegysége az S vonal. Horizontálisan a földi élet egy-egy szakaszát, vagy folytatva: folytonosságát is kifejezi. Amit a Nap-fény éltet, s nem véletlen, hogy az égi egyenlítő mentén az éves Nap-pálya szakasz is egyben S vonalat ír ki. Függőleges, vertikális fejlődése: növényi értelemben a magból a magasságig növő életfa, a szellemi fejlődés útján a magasságoshoz, égiekhez, a természet révén Istenhez vezető út.

A hitvilág összefügg a jelek funkciójával is. Az ácsolt ládákban egyrészt gabonát, magot tartottak (s a búzát a magyarok „életnek” nevezik), másrészt az asszonyi élet kellékét, a kelengyéjét. Élete csúcspontján, esküvőjén a nő: meny-asszony, aki a közmondás szerint „a Nap alatt van”. Az esküvő célja pedig a gyermekáldás, a túlról kapott áldás – ezért mindent elkövetnek a termékenység befolyásolására. Ennek jeleit is látjuk az ácsolt menyasszony-ládákon, mint láttuk segítőként a táltost a festetteken. Nyereg-teteje talán a „segítő állat” jelenlétének jelzése. A házasságában e láda-házában tartja egész életét, összes anyagi tulajdonát – jelei jelentik a szellemi segítségét. Régen hasonló, hosszú ládákban temetkeztek is, s a koporsót is (megfelelő jelekkel) „rótatták”.

Az egész magyar nyelvterületen így van ez. Bár különböző tájegységeken kissé más típusokat különböztetünk meg, mégis egységes a technika, s a jelkészlet, sok-sok ezer régi és recens darabon. Típusainak ismertetése következik a dolgozatban – a szakirodalomban K.Csilléry Klára szerinti 3 tájegységet (1.Dunántúl, 2.Felvidék-Alföld, 3. Erdély) kissé kitágítva:

1. A Délvidék: Szlavóniai magyarok (Horvátország) ácsolt („kócsagos”) ládái,
2. Dunántúli – főleg baranyai „szökrönyök”,
3. Erdélyből: Udvarhely, erdővidék szuszékjai (szekrényei),
   – Moldva és Bukovína (kicsi kar) ácsolt ládái,
   – Csíki „írott szuszékoktól” Biharig a geometrikusak,
   – Kalotaszegi menyasszonyi ládák,
   – a Partium (és Kárpátalja) magyar-román-ruszin példáinak bemutatása.
4. A Felvidéki-Alföldi Csoport – nagyrészt azonos jelrendszerének elemzése. (Az eltérő szlovák példákkal.)

Kölön hangsúlyt kap az utóbbiban a gömöri kelengye-ládák igen gazdag mintaanyagának elemzése. A bárddal simított keményfába húzott vonalakat hornyolóval róják – hasonlóan az ősi magyar rovásírás jeleihez, amire a szerszám „vaspenna”, vagy „rovókés” (stb.) elnevezése is utal. Ez egy kézi szerszám: a kézi hornyoló és a körzőre szerelt hornyoló – ennek megfelelően egyeneseket, és íves-körkörös elemeket lehet kombinálni vele. A geometrikus jelkészlet ennek ellenére igen gazdag, képírását a gazdag felvidéki (palóc, gömöri) anyagon keresztül fejtegetjük. (Van ugyan néhány „szabadrajzú” elem is köztük, de az kivételnek számít, kivéve a jellegzetes „csecsemőóvó” jeleket, ami itt gyakori.)

A figuralitást sem naturálisan, hanem a kör, ív, és egyenes vonalak kombinálásával érik el. Az ilyen emberi-isteni alakok pedig igen gyakoriak az egy tőről fakadó felvidéki- alföldi csoportban, a geometrikusan is kozmikus összefüggések mellett. Amik a ládák szakrális szerepével, az esküvőre (ugyanúgy temetésre is) szánt ünnepi mivoltával függnek össze. Másutt inkább a növényi, virágos elemek dúsítják a geometrikusakat, amik magyarázzák is ezek jelentését. A csoportokon belül mindig akad olyan „figurálisabb” analógia, ami foghatóvá teszi, bizonyítja e feltételezéseket. Mert a geometrikus jelek bár évezredek óta változatlanok – ma már megértésük bizonytalan. Csak a „felismerhető” figurák, szakrális jelképek segítenek a tartalmak felismerésében, az üzenetük megfejtésében.

Persze vannak általános, egyetemes jelképek, mint mondottuk: a végtelen vonalú kör = a végtelenség, így a kozmikus, a tökéletes égi összefüggések megjelenítésére alkalmas, az égitestek megjelenítésére, pályájuk leírására. Vonalakkal sugárzó kombinációjuk: a fény megidézésére. Ellentéte: a négyzet vonalai pedig a végesség, szakaszoltság = a földi viszonyok jellemzője. Sokszorozása, a rács: lehet a sötétség, halál jelképe is – de a füstöléssel, pácolással kezelt deszka-felületbe vésett vonalak e ládákon világosabbak – így fénylenek, tehát fény-oszlopokat, lényeket, stb. is láttatnak. Mindig a környezeti összefüggések határozzák meg, hogy egy jel mit jelent abban az összefüggésben. Így nem lehet „szótárt” sem összeállítani belőlük, hanem a funkcióival, az összefüggéseik felderítésével lehet csak megérteni, értelmezni e képírást. És a természeti törvények ismeretével, amit a fény-járás kapcsán minden természeti nép számon tartott, mert meghatározta az életét.
Körben osztások is lehetnek: a félkörök metszéséből alakuló csillag egyértelműen kozmikus jel, egységének függőleges vonalakkal a szétválasztása, széthúzódása részekké, a sokasodással a teremtést is jelképezheti, ahogyan a koncentrikus körök sokszorozása is a terjedés kezdetét, de a kisugárzást is. Félkörök az ég ívét, a rajtuk haladó kisebb kör-égitestek pályáját is kiírhatják – mindezt a horizont vonala fölötti változások modellezésével is. És itt már az egyenesek is belépnek, mint ahogy a köröket is oszthatjuk egyenesekkel, tengelyekkel, keresztekkel – amik még mindig a kozmikus együttállásokat jelezhetik. A körívek végtelen összefűzése pedig égi folyamatokat ír le, a hullámmozgás éreztetésével.

A négyzetek véges vonalai viszont a földi élet véges szakaszainak felelnek meg. Párhuzamos és metsző egyeneseken, háromszögeken lévő körök (fejek) kialakuló emberi alakokat alkothatnak. Az egyenesek inkább férfias, a hajlott, ívesebb egyenesek inkább nőies karaktert hordoznak, egészen a bábok-babák kialakulásáig. Ha a metsző egyenesek által kitűzött közép-pontot, mint erő-centrumot körrel veszünk körül, akkor „megtestesül” a központi (isteni) erő – mert mindnyájan a kozmosz anyagából állunk, Isten gyermekei vagyunk, emberek. E figurák a felvidéki ládákon egészen bonyolulttá gazdagodhatnak, nem földi törvények szerint – így segítő isteni személyek, vagy azok megidézői (táltosok) jeleníthetők meg. Növényi elemekkel felruházva: természet-istenségek, akik a termékenységért felelősek.

A jelkészlet tehát geometrikusan: kozmikus – isteni, emberi, növényi, kifejezi a szakrális tér, idő fogalmait – mindezt a termékenység fokozása érdekében (akár a vegetáció, akár a menyasszony esetében). Mágikus üzenetét a korai, elsőként külön tárgyalt erdélyi festett példányok figurális jelkészlete bizonyítja, támasztja alá igazán. A középkorinak datált festett példányok lábain királyi, lovagi figurák az őrzők, de ág-, toll-koronás táltosok is szerepelnek, csillagok társaságában. S az első deszkákon kör-égitestek pályája mentén, sötét-világos tondókban összetett, csodás állatok, a szkíták aranyát őrző griffek is jelen vannak e tároló bútorokon. E különlegesen érdekes csoport mellett azonban létezett ugyanezen bútor, koporsó geometrikus jelekkel rótt változata is, ami az avar-kori ácsolt halotti ágyaktól kezdve a háromszéki rovott koporsókig megmaradtak.
Keleti népeknél, hajdani nomád életformánk mai képviselőinél is megvan e láda-típus, koporsóként a Tárim-medencétől a ferganai ásatásokon át a királyi szkítákkal érintkező Krimben talált görög ládákig ismeri a régészet.

Hasonló ácsolt szerkezetű, fa-bélletű kutak a Kárpát-medencében az avar-, s a honfoglalás-korból is fennmaradtak – míg ládák, bútorok nem. De a készítési technika ismeretében létük folyamatos lehetett, mint ahogy a középkori festett példányok festése később a puhafa tulipános ládákon (koporsókon) is folytatódott.

Mégis különleges, hogy a Kárpát-medence a központja a mai (azaz múlt század világháborúiig) megmaradt ácsolt ládáknak – mint ahogy ezt a szakirodalom ismerteti. És a jeleik típusa is a magyarságra jellemző, összevetve a hitvilágunkkal. Ezt bontja ki a fenti tanulmány – a magyar régészeti, népművészeti analógiák segítségével. Amiből megismerhetjük saját kultúránk egységes, és folyamatosan létező élet-bölcsességét, s a gyönyörű ládákra képírással rótt, jövőnknek is szóló üzenetét.

Mai hatásukról csak két példát hozunk fel: magától a kutató festőművész életművéből, és palóc barátja háza tájáról. Az ácsolt ládák jeleinek felhasználásával e festményeken ők is az élet eredőjét keresik, kultúránk mélyéről a magasságig gazdagítva számunkra az üzenetet.